Túl a saját buborékunkon

Egy ideje újra és újra előjön egy gondolat. Mi van akkor, ha igazából nem is mi választjuk ki, hogy milyen tartalmakat fogyasztunk, hanem mások döntenek arról, mik kerüljenek a látókörünkbe. Mielőtt azt gondolnád, hogy most valami spirituális háttérhatalomról írok, megnyugtatlak: marketinges indíttatású ez a cikkem is! 😊

Marketinges szakemberként nap mint nap különböző célcsoportokkal, különféle platformokkal dolgozom. A munkám része, hogy a megfelelő embereknek a megfelelő üzeneteket adjam át hatékonyan, gyorsan, célzottan. Közben viszont egyre gyakrabban érzem úgy, hogy valami nem látszik rendesen ebben a mátrixban.

Nemcsak mi célzunk. Minket is célba vesznek.

A közösségi média algoritmusai, a keresőmotorok, a hírfolyamok és most már a mesterséges intelligencia is. Ezek alapvetően úgy működnek, hogy megpróbálnak ideálisan kiszolgálni bennünket. Azt adják, amit szeretünk, amire SZERINTÜK szükségünk van. Azt mutatják, ami megerősít minket, ami ismerős és komfortos számunkra.

Ez nyilván kényelmes, de idővel észrevétlenül szűkül a világ, amit látunk, érzékelünk, amit MEGMUTATNAK NEKÜNK.

Ezt a buborékot nem mi fújtuk, mi csak belesétálunk

Amikor rákattintasz egy témára, a rendszer újra meg újra hasonlókat próbál neked ajánlani. Kedvelsz egy hozzászólást, egy adott stílusú oldalt, valamivel egyetértettél – ezeket mind megjegyzik az algoritmusok és ezek alapján felállítanak rólad egy sablont. Megkísérlik megtanulni a gondolkodásmódod és ennek megfelelően adagolják majd az újabb tartalmakat. Miközben észre sem veszed, hogy mi az, amit már nem mutat meg neked.

Egy idő után azt hisszük: „ez a többség véleménye”, „mindenki így gondolja”, „ez a valóság”.

Pedig ez csak egy darabka a teljes képből. Egy szűrt valóság, amit mi magunk is erősítünk azzal, ahogyan görgetünk, kattintunk, reagálunk. És ez a visszhang nagyon hangos tud lenni.

De mi köze ennek a marketinghez?

A marketingnek – főleg a tudatos, értékalapú kommunikációnak – óriási szerepe van abban, hogy milyen képet rajzolunk a világról. Milyen nézőpontokat mutatunk be, kinek beszélünk, kinek nem, és mit kezdünk azzal, ha valaki mást gondol, mint mi.

A célcsoportok kijelölése fontos, de ha kizárunk mindenkit, aki egy kicsit is másképp gondolkodik, vagy aki nem reagál rögtön, aki talán még csak ismerkedik a témával – akkor mi magunk is hozzájárulunk a buborékfalak vastagodásához.

Ráadásul a tartalomgyártás dinamikája veszélyesen egyszerű tud lenni: azt posztoljuk, amire jön a like. Azt írjuk, amit szeretnek. Azt ismételjük, ami már működött.

És közben lassan már nem is készülnek olyan üzenetek, amelyek kívülre szólnának. Olyan gondolatok, amelyek nem kijelentenek, hanem kérdéseket tesznek fel. Nem visszhangoznak, hanem kimozdítanak.

Mi van azokkal, akik csendben maradnak?

Gyakran találkozom azzal, hogy ha egy kampány jól fut, jók a számok, megvannak a reakciók és mégis hiányzik valami. A mélység. A kapcsolódás azokkal, akik nem az első sorban ülnek, akik nem lájkolnak, nem kommentelnek, de figyelnek. Akik nem biztos, hogy rögtön értik, amit mondasz, de akikkel pont ezért lenne fontos beszélni.

Ők azok, akikre nem célzunk. Akik nem illenek bele a definíciókba. Akikre nem optimalizálunk és akiket lassan észre sem veszünk. Pedig lehet, hogy épp ők lennének a következő ügyfeleid, vevőid, partnereid vagy épp a leghűségesebb ügyfeleid.

Mit tehetünk?

Az algoritmusokkal nem tudunk szakítani, sajnos legtöbbször szükségünk van rájuk. Mindenkihez sem tudunk szólni, hiszen az lehetetlen.

Azonban elkezdhetünk tudatosan kérdezni, nem mindig állítani.
Megpróbálhatunk tartalmat írni azokhoz is, akik még nem értenek velünk egyet.
Behozhatunk történeteket, humort, esendőséget és olyan dolgokat, amik nem kizárólag az egyik vagy a másik oldalról szólnak, „csak” emberiek.
Olvassunk időnként olyan cikkeket, véleményeket és híreket is, amiket amúgy sosem szoktunk. Ezzel is emlékeztetjük magunkat: a világ nagyobb, mint amit a hírfolyamunk mutat.

Mert nem az a baj, hogy van buborék, hanem ha már észre sem vesszük, hogy benne vagyunk.